Otthon a Kaukázusban

 Érkezőkre váró, integető rokonok Kutaiszi repterén

Imádom a Kaukázust. Minden apró rezzenését, és ezen az sem változtat, hogy 24 órát utaztam egy huzamba (és alig aludtam). 23:50-kor szállt fel a gépem Pesten, helyi idő szerint 5:45-kor landoltunk Kutaisziben (3 óra eltolódás). A gépen a vészkijárat mellé ültettek: egy percet sem aludtam (igen, tudom, hogy nem esik ki, de ő is tudja?). Figyeltük egymást az ajtóval. Felelősség, na.

Kutaiszi reptere még mindig egy nagyobb legelő, családias, kedves-furcsa. Nagyon helyes a kis sárga autó, ami egy nagy zöld, villogó “follow-me” feliratot tart a tetején, hogy bevezesse a repülőt egészen az épületig, ahol az ajtóban szállsz le. Ez múlt évben még nem volt (mármint az autó)! Cirill betűk és grúz betűk mindenhol. A cirillt már egész jól olvasom, nem mintha el lehetne tévedni egy irányban. Gyors átkelés (idén nem voltam gyanús), aztán pénzváltás. Imádom a tényt, hogy a valutaváltáshoz jobban kell igazolnom magam, mint az országba való belépéshez. Ő kérdéseket tesz fel oroszul (hol fogom elkölteni, egyebek… na, nem mintha az orosz tudásom miatt értettem volna ezt meg), én visszaaktivitizem, megy ez. Talán a vesémet sem fogom akaratomon kívül eladni.

Körülbelül 15-en érkeztünk a repülőgéppel, ebből talán egy ember volt még magyar, a többi helyi – és legalább ennyi taxis tolong a váróban, pedig ez volt az első repülő a mai nap a reptéren. „Megsz*ptátok” – gondolom én – „én még egyszer csak akkor ülök marshrutkába/helyi taxiba, ha nagyon muszáj”. Persze, tudom, hogy ez pár óra múlva eljön.

Kinn vár a nevetségesen olcsó áron megvett reptéri transzfer (1800 forint), ami elvisz Tbiliszibe (230 km). Mivel tudom, hogy ez a transzfer lesz a legzökkenőmentesebb út az egész távon: megpróbálok aludni. Legalább, amíg sötét van. A szomszéd ülésen egy angol lány ül-fekszik összegubancolódva macskapózban, gyapjú zoknival. A zoknit kicsit irigylem, bár melegebb van, mint otthon. Meredek ki az ablakon és a Kaukázus elengedhetetlen (ott vannak mindenhol és követnek) kézhez szoktatott, túl cuki pofájú kóbor kutyáit nézem: vajon hogy lehet hazavinni egyet? Elnyom az álom, bár a hajnalra felébredek, valahol Borjomi magasságában. Megfogadom, hogy legközelebb nem alszom végig ezt az utat, mert ez a környék kifejezetten gyönyörű. Hegyek és folyók, napfelkelte, giccs. S egyébként is Borjomi a legfinomabb keserű ásványvíz a környéken. Aztán ezzel a gondolattal vissza is alszom még egy órára, de ott már csak pusztaság és omladozó beton van az út mellett.

 Nyárutó Tbilisiben

10.30-kor szállok le a Pushkin téren. Pislogok, nem látok ki a fejemből. De az egésznek otthon érzése van. Tudom, hol vagyok, tudom, hova fogok menni és gyönyörű ősz van, zsír. Kávézunk egyet a helyi barátnőmmel a Köztársaság téren (érdekes, hogy ilyen mindenhol van, csak nálunk nincs, pontpontpont); aztán az őszi, kevésbé turistás turistautcán lemegyek ebédelni a kedvenc helyi éttermembe. Teona barátnőm intézett nekem marhsrutka fuvart Jerevánba, és ír majd, ha a driver szól, hogy tele a kocsi – mehetek (Tbilisziben mindenhol van wifi), de azért igyekszem. Ez itt a Kaukázus, sosem lehet tudni.

Ábrámmal a Kajamennyországban

Kaja. Végre. Dülledő szemmel nézek a kajára (kis részem biztos csak ezért jár ide vissza). Szerintem emeltek árakat múlt év óta, de még így is kicsit olcsóbb, mint otthon (mindenestül összesen 2200 forintot fizetek). Dióval töltött padlizsán szelet, gránátalmával szórva és kemencében, vajban sütött gomba helyi sajttal töltve. Hello kajamennyország, miért nem tudok belőled többet enni.

 Hagyományos grúz ételek: diós padlizsán, sajtos gomba, paradicsomos bab.

Múlt évben még jobban bírtam. Meglepően gyorsan szolgálnak ki egyedülálló nőként, előzőleg még fél órákat kellett erre várni, ha nem volt velem férfi, vagy ketten voltunk lányok. Kokettál a pincér, lehet, hogy ezért. Ebben a pillanatban éhesebb vagyok, mint amennyire feminista.

Aztán indulás a marshrutka állomásra. Taxit kell fogni. Az aranyszabály az, hogy a taxis, ha külföldi vagy, mindig lehúz. Meg kell találni azt a határt, ami még nem rablás, hanem elfogadható határon belül van. Adakozás, ha úgy tetszik. Tudom, hogy Tbilisziben 5 larinál (cirka 500 forintnál) többet nem fizethetek taxiért, amennyiben a városon belül maradok. Carrie Bradshaw-s mozdulattal leintem az első taxit (nem mintha nem lenne mindenhol egy), mutatom a címet, mondom, hogy 5 lari. Arcon röhög. Na, mondom, nem lesz több, hiába próbálkozol, harmadjára vagyok itt. Nem pont értem miért beszél hozzám oroszul, ugyanakkora esélye van rá, hogy megértem az oroszt, mint a grúzt, de egye-fene (semennyi). Átkiált a szomszéd taxiba, hogy ő ennyiért elvisz-e. Elvisz.

Beülök. Megyünk 3 perce. Bácsi rám néz, megkérdi: akkor 5 dollár? Ó, mondom magamban, te ravasz róka. 5 lari. Tört angollal magyarázza nekem, hogy de hát ez gázzal menő autó, még ha benzin lenne. Mondom neki oké, de csak 5 kilométert megyünk. Tíz alatt nem, mondja ő. De közben megyünk. Gondolom én magamban ismét csak, hogy az igen sz *pás, haverom, mert lehet, hogy te rafkós vagy, de én meg spúr. Bedobom a csóró diák vagyok szöveget, hogy legalább azt elfelejtsük, hogy amerikai lennék (nem vagyok szőke és angolul beszélek, tudniillik). Egye-fene, akkor 8, mondja ő. Jól van, mondom, akkor 8.

Amikor kirak, rögtön át is ad egy marshrutkás bácsinak. Azt nem sikerült elmagyarázni, hogy rám elvileg várnak, de hiába is nézek körül, nem látom, aki vár rám. Azt mondja 50 lari. Lehet, hogy itt már meggyőzőbben mondom, hogy 40 felett sehova, mert megegyezünk 40-ben. Nagydarab orosz bácsi benyom egy 6 személyes marshrutkába, hogy 20 perc múlva indulunk. Ezt mondjuk már akkor is tudtam, hogy kamu, mert ezek akkor indulnak, amikor tele van.

1 órát ülök a kocsiban és lopom a wifijét valamelyik androidos mobilnak a közelben (remélem a bácsié volt). Kóbor kutyák és macskák egész arzenálja járja át a teret egy óra alatt. Aztán egy óra múlva megjelenik a bácsi, kikapja a csomagjaim, és azt mondja, hogy “davajdavaj”. Na, ezt még értem. Nem pont értem hova megy, de rohanok utána, bár már megtanultam, hogy a Kaukázuson életbevágó cuccot sosem hagyok a csomagokban. Pont.

Megállunk egy kis Mitsubishi mellett, fiatal favágó szexuális srác ül benn. Hogy majd ő elvisz, mert nem jön senki más, de ő jereváni, megy. Viszont így drágább lesz, mert egyedül megyek vele. Előszedem a pénztárcám, az eurót takarva mutatom (az évek, meg a rutin), hogy van még benne 3 darab fém lari, oszt ennyi. Azt mondja, akkor adjam azt oda. Ezen nem veszünk össze, gondolom én, tényleg egyedül megyek. Előttem szétdobják a pénzt, és már a kocsiban is ülök. Közben persze, az öreg orosz bácsi már házasítana is. Gondolom én magamban, hogy alsó hangon 4 órát fogunk együtt tölteni, a végén még tényleg házasodok, de ez inkább kín, mint komoly. Egy szót nem beszél angolul, és igen furcsa tetoválásai vannak mindenhol, de jó indulatúnak tűnik. Csak közepesen féltem a cuccaim meg a vesémet ebben a pillanatban. Elactivitizem, hogy én Lilla, ő meg, hogy Ábrám, jól van.

Elindulunk. Százból nekifutással. Fél kézzel vezet, a másik keze a zenét keresi. Metallica, kicsit megnyugszom, és a vesém sem féltem már annyira sem, mint eddig. Egyébként az egész úton Metallica, Amy Winehouse, Joe Cocker, Lui Armstrong, System váltakozik: Ábrám mellettem hangosan énekel. Még azon az egy kivételen is, amikor valami német bugi ugrott be (tökéletes németséggel, de biztos vagyok benne, hogy ezt sem beszéli) – senki se lehet tökéletes.

Mivel Örményországba és Grúziába könnyebb Kínából behozni autót, ezért majd’ minden autónak ellenkező oldalon van a kormánya (de a forgalom a mi rendünk szerint halad). Utána helyben ezt alakítják át hátsó gáztartályos működésre, a benzinből. A legelső info a vezetési stílusuk miatt is fontos. Mert ugye két sávos úton a folyamatos (és szembe!) előzések miatt 3, de van, hogy 4 autó is elfér, kétszázas tempóban. Igaz, Jézus csüng szemben velem, de azért többször is azt gondolom magamban, hogy “Ábrám, bazdmeg, akármennyire cuki is vagy, ha frontálisan ütközünk, ráadásul úgy, hogy te nem látsz rá, hogy mire előzöl, de én az anyósülésen ülök, akkor még meg is rugdoslak”. Látja, hogy parázok, lelassítunk 150 környékére, én pedig kooperatív módon inkább szólok néha, ha most épp nem kellene előzni, azért, na. Egyszer majdnem elütünk egy kutyát, de megnyugtat, hogy túlélte. Abba bele se gondolok, hogy itt mekkora gázrobbanás lenne, ha félresodródnánk és elvinnénk az egyébként a felszínen vezetett gázvezetéket, ami itt-ott ducktappel van foltozva (mert az mindent megjavít, ugye).

 Mandarin árusok az örmény határ előtt.

A határ előtt mindenhol tisztítószeres és narancsos bódék állnak (úgy, mint nálunk a görögdinnyés standok). Ábrám több helyen is kiszáll, az elsőnél egy órát töltünk el. Folyamatosan a telefonon lóg és egy kamasz fiú minden aggódásával próbál a mosogatószerek között válogatni: ezt még innen, a kocsiból is látom. Aztán csak megoldja. Megyünk tovább és a következő 3 furgonból árusító embernél megveszi az összes még zöld narancsot és mandarint, ami szerintem Grúziában van (itt olcsóbb, mint Örményországban, ahol később azt eladja). Amikor beszáll mellém, a kezembe nyom összesen 5 narancsot, meg valamit, amit még soha nem is láttam, de gyümölcs. Nézem a narancsokat. Otthon nem ilyenek. Ezek zöldek, levelük van és föld szaguk. Az ízük csípős-savanykás, de finom. A nemtudommigyümölccsel nem próbálkozom, azt se tudom, hogyan kell megpucolni. Elmosolygok azon, hogy minden egyes furgonban egy orosz porcelánkannában van a tea az árus mögött, de itt-ott szamovárokat is látok. Itt minden angol elbújhatna… Az ablakon kinézve elámít az, hogy az erózióval és a pusztulással lehet őszintén, békében és partnerségben együtt élni – az otthoni szégyennel szemben. Kedvelem ezt a Walking Dead utóérzést: mosolyogva olvad le rólam a stressz ebben a látszólag elfogadó, nyílt őszinteségben.

Határátkelés

A grúz-örmény határ grúz részén viszonylag gyorsan átengednek (ki kell szállni a kocsiból és átgyalogolni). Semmi kérdés. Az örmény határon már az útlevelem furcsállják. Próbálják kiejteni “útlevél”, nem megy. Rengeteg kérdés, habár látják, hogy már voltam itt. Kérdezik, miért pont Jereván. Bedobom az ultimate, nekik kecsegtető érvet. Nagypapám örmény, diaszpórában otthon, látogatom a családi történelmet. Elkenődnek, kérdezgetnek. Fél percen belül örmény szavakat próbálnak tanítani, aztán tovább engednek.

Még így is előbb érek át, mint Ábrám, és nagyon szurkolok, hogy ne hajtson el a cuccaimmal mellettem. Elhajt –egy pillanatnyi pánik tör rám itt – de csak a következő benzinkútig. Ott nagyban magyarázza, hogy ne maradjak benn a kocsiban, mert azért mégiscsak gázzal töltik. Oké, mondom, bár arra gondolok, hogyha felrobbanunk, akkor nem az a 20 méter fog megvédeni. Mindenre meghívna, ami a benzinkúton van, visszautasítom, bár tudom, hogy itt nem illik.

Aztán hosszú út, gyönyörű ősz, gyönyörű hegyek, és nincs 20 méter egyenes. A fennsíkra felfelé menet megáll a kocsi. Kiszáll, szerel. Azon gondolkodom, hogyha elég sokáig szerel, akkor egyrészt kiszállok pisilni, másrészt fényképezni fogok – mert az egy dolog, hogy itt is alig van napfény közben és egész Örményország egy nagy felhőben van ma, de azért szép, na. De csak a víz forrt fel, megyünk tovább. De innentől csak 80-al.

Nekem egész kellemes lesz, ő meg frusztrálódik. Ránk is sötétedik. Még a Sevant elhagyva is fekete hegyek vesznek körbe minket, üresen állnak, egy fénypont sincs rajtuk. Időnként némi a völgyekben, de az se sok, és halványan, mint a csillagok. Hirtelen Loreena Mckennitt „Night Right Across The Caucasus” c. száma jut eszembe, és az egész Kaukázus nagyobbnak hat, mint amilyen. A fekete pusztaságban. Elpilledek többször is, pedig szeretném végigülni és minden pillanatát bevésni. Valahogy már itt is érzem, hogy ehhez az emlékhez hónapok után is vissza-visszatérek majd.

Jereván ehhez képest óriási fényözön, hosszú időn keresztül. 8 után érkezünk, a barátaim már nagyon várnak. Mivel Ábrám barátom rossz helyen rakott ki, még csalinkázok, mire találkozunk. Elmegyünk vacsizni, én pedig majd összeesek a fáradtságtól. A mai, első napot átalszom, habár iszonyat kedvesen bánnak velem, minden szavam lesik, és finomabbnál finomabb kajákkal kínálnak. Az Araratot még nem láttam viszont, ez még nagy hiány. De béke van és szabadság. Ősz és Kaukázus. Meleg és otthon. Nem lehet nem szeretni.